Mayerffy-pince

A MAYERFFY-PINCE
A TABÁNBAN

A Budai Várhegy a Világörökség részeként hazánk és a főváros leglátogatottabb idegenforgalmi célpontja, ahol a történelmi emlékek szoros kapcsolatban állnak páratlan természeti értékekkel. A táj és a történelem különös együttélése található meg a Budai Várhegy gyomrában és oldalában húzódó barlangokban és pincékben. Ezekben őrződött meg legjobban a természetes képződmények és az ember átalakító munkájának együttese. A pincék az egykori budai polgárok gazdagságát, jólétét ugyanúgy megőrizték, mint az itt lejátszódott tragikus események, háborúk nyomait.

Az Attila út és környezete Budapest történeti negyedének része. A Várhegy és a Krisztinaváros között húzódó Ördögárok mentén a közeli tabáni Duna-átkelőhöz már a XII. században megjelentek az utak és a házak. A XIII. században a települést a Várheggyel az Ördögárok fölé épített felvonóhidas kapu kötötte össze. A helyet az évszázadokon át itt élő balkáni szlávok - rácok - nevezték el a Tabahánnak, innen ered későbbi neve: Tabán.

A magyar középkor egyik legkiemelkedőbb létesítménye volt területünk szomszédságában: a Mátyás király-féle kertek, amelyeket ma már csak rajzokról, a humanista utazók leírásából ismerhetünk meg. A XVI. századi metszeteken szereplő "aula marmorea" (márvány palota) a ma Buzogánytoronynak nevezett toronytól húzódott az Attila út vonaláig, falakkal védve a királyi kerteket. Az Attila út 25-27. sz. telkeken Garády Sándor az 1930-as években 1,6 - 2,0 méter széles kelet-nyugati irányba haladó, tekintélyes vastagságú falakat talált az akkori talajszint alatt 1-2 méterrel, amelyek feltehetően a volt királyi palota erődrendszeréhez tartoztak.

A törököktől való visszafoglaláskor a városrész teljesen megsemmisült, ám igen hamar nem csak újjáépült, de ki is bővült. A munkálatokat Mária Terézia rendelettel támogatta, II. József pedig engedélyezte a várvédő övezet telkeinek beépítését.

1810-ben hatalmas tűzvész pusztította el a települést, mely után későbarokk (copf) majd klasszicista stílusban indult meg az újjáépítés. A budai osztrák építési hatóság (Baucomissio) irányításával rendezett település fejlődött. A XIX. század második felében készült térképek tömbkiosztása, úthálózata már a mai állapotot mutatja. Ezen a területen alapította az 1847-ben elhunyt József nádor azon Várkertészetet, melynek üvegházai a II. világháborúig üzemeltek, és az ostrom során semmisültek meg.

A TERÜLET GEOLÓGIAI LEÍRÁSA

A vizsgált terület a Budai Várhegy délnyugati lábánál található. Nyugatról az Attila út, keletről a Váralja utca határolja, mögötte a Budai Várhegy lejtőjének parkja húzódik.

A területen többször is történt geológiai vizsgálat. Ezek megállapították, hogy a Budai Várhegy fő alkotótömegét képező ún. budai márga – amelybe a pincéket is hajtották – és a felette található különböző talajrétegek jellemzően 16-18 fokos dőlésben helyezkednek el. A dőlés déli irányba, a Gellérthegy felé mutat. A márga rétegződése jól megfigyelhető a Mayerffy-pince végfalainál, amelyeknél nem történt elfalazás.

A pincék mögötti rézsű feltárása érdekében a Fővárosi Mérnöki Tervező Vállalat 1966-ban fúrást mélyített le, amelynek rétegsorában mészmárga, márga és vegyes, agyagos, márgás feltöltés követi egymást.

(A fényképekre kattintva azok nagyobb méretben is megtekinthetőek)

A budai várhegy fő tömeget alkotó ún. budai márga száraz állapotban igen szilárd anyag, vizesedés hatására azonban teherbíró képessége erősen (20-30 %-ra) csökken. Eredeti állapotában szürke színű, felszín közeli, mállottabb, ázottabb rétege sárgás. Anyagában nem egynemű, a keményebb márga helyenként egészen kőzetszerű, máshol lemezekben elváló. Részben a keletkezési körülmények, részben a későbbi vizesedés miatt a felsőbb rétegek felpuhulnak. A márga száraz állapotában igen kemény, szilárd anyag, amit mi sem jellemez jobban, hogy az 1850-es években a budavári alagút kifúrásakor csak robbantással tudtak az építők a hegy gyomrában előrehaladni.

A Várhegyet határoló – és a területünk közelében is húzódó – törésvonalak nem csak a domborzati viszonyok kialakításában játszottak szerepet, de igen erős befolyással vannak a Várhegy alatt mozgó vizekre is. A nagy fedetlen felületek, illetve a meglévő közcsatorna és ivóvízvezeték rossz állapota miatt igen tetemes mennyiségű víz kerül a hegy belsejébe. Ez a víz a 16-18 fokos dőlésű márgában illetve egyéb kőzetekben déli irányban mozog. Ennek hatása jól megfigyelhető a Várhegyi Alagút északi oldalán, ahol - a komoly vízelvezető rendszer megléte ellenére - a csapadékos időszakban igen intenzív vízmegjelenés tapasztalható.

MAYERFFY KÁROLY ÉS A MÁRVÁNYHORDÓ

A ma Attila út 21. számú lakóház hátsó épületszárnyából a hegy alá nyúló kettős pince déli pinceágában található az a - Mayerrfy Károlyról elnevezett - márványhordó, melynek köszönhetően a pince és tartozékai műemléki védettséget élveznek, és amelyről a pincerendszer nevét kapta.

A Mayerffy család bajor földről érkezett a fővárosba a XVIII. század végén. Az 1800-as évek elejére a serfőzésből meggazdagodott családfő a város egyik legjelesebb polgárának számított.

Surányi Miklósnak a két világháború között született, „A nemesi címer” című regénye így ír a Mayerffy-akról:

„A Krisztinaváros apró földszintes hazai között sok a kert, mező, szőlő. Utcai kövezetlenek, végighúzódik rajta az Ördögárok, tele szeméttel…

Ebben a virágzásnak induló városban alig volt olyan utca, vagy tér, amelyben a Mayerffyak keze nyomat ne hirdette volna valami intézmény, üzlet, iparvállalat, vagy legalább egy fa, amelyet a pesti szépítési egylet szellemében valamelyik Mayerffy ültetett. A Dunán Mayerffy-hajók jártak, a korcsmákban Mayerffy-féle bort es sört árultak, a fuvarosok valamelyik Mayerffytől vásároltak nagycsontú, erős, kövér lovaikat, a mészárszékekben az ő pusztáikról, vagy bérleteikről való hízott marhahúst vágtak, a gyapjúkereskedők a Mayerffy-féle juhászat számadóitól vásárolták a gyapjat - a házakat Mayerffy Károly kemenceiből szállított téglákkal rakták fel…”

Az hazánkban letelepedő és itt családot alapító apa neve más módon is fennmaradt – kevesen tudják, de a nemzetközi repülőterünknek helyt adó Ferihegy is Mayerffy Xavér Ferenc nevét őrzi. Károly az ő másodszülött fia volt, aki egyéb elfoglaltságai mellett nagy tisztelője és értője volt a borászat tudományának.

Mayerffy Károly negyven éves korában írta meg "Előterjesztése azon hasznoknak, melyeket a Márvány-hordók a Fa-Hordókhoz képest ajánlanak." című könyvét, amelyben részletesen kifejti elméletét a márványból illetve kemény kőzetből készített hordó hasznáról.

„Sok földes Uraktól, s boros gazdáktól hallott panaszok, de magam tulajdon pintzéjében való tapasztalásaim is meggyőztek arról, melly kevéssé légyenek alkalmatosak a fa-hordók, a bornak kivált hosszú ideig, jó karban tartására. E végett több esztendeig gondolkodtam rajta, mint lehetne a pintzét alkalmatosabban rendelni, melly által a magokat elő adó károkat akadályoztatni, azon sok szerencsétlenséget pedig elhárítani lehessen, mellyek a számos esztendőkig jól őrizett, s magában legjobb minéműségű bort is gyakorta egészen megrontják. Több féle próbatételek után, mellyeket nem tetemes költségek nélkül hajtottam végre, azon meggyőződésre jutottam, hogy minden lehető rosszaknak megelőzésére, a boroknak hosszabb ideig tartására tsak olly edény lehet alkalmatos, melly a levegőnek kívülről való reáhatását akadályoztatja, belső alkottatására nézve is a borba keveredhető nedvességnek ellent áll.

Egy illy edény készítésére a követ, annak a legkeményebb faját a Márványt gondoltam legjobbnak. De a végre hajtást nem tsak az érdeklette, hogy vallyon ez által a bor állandó jóságban fog é maradni; hanem az illy kő edényeknek készíttetése a költséget is jóval kevesebbítse az eddig szokásban volt bor tartó fa edények árához képest.”

A gondolatokat tettek is követik. Felkeresi a süttői Áprily Márton kőfaragó mestert, akivel faragtatott egy kis méretű márványhordót, amiben bort kísérletképpen bort tárolt. Még azt is kipróbálta, mennyire áll ellent hordó a külső hőnek, a bor hűvös marad-e benne. Az eredményekkel elégedett lévén rendelte meg a mesternél a tabáni házának pincéjébe felállítandó nagy méretű (300 akós) márványhordót 1825 végén. Az Áprily család Süttő nevezetes, itáliai származású kőfaragó famíliája volt. A hordó elemei 1826 tavaszán érkeztek meg Budára, azokat a kőfaragó mester ott, a pincében állította össze a jobb oldali, déli pinceág végében.

A hordó félhenger formájú, előlapja négy, pontosan egymáshoz illesztett és összeragasztott részből áll. Szélessége négy méter, hátrafelé két métert nyúlik be. Magassága 2,08 méter, és az íves felületét tizennégy darab kőből faragott donga alkotja. Feljegyezte, hogy a hordó akója 1 forint 48 krajcárba került, a fahordók akkori 2 forint 30 krajcáros akónkénti árával. Mayerffy egy nagyobb hordót is akart készíttetni, mert könyvében egy háromezer akós hordó terve is szerepel.

A két pince ekkor valószínűleg már régen létezett, nem maradt fenn arról feljegyzés, hogy csak a hordó elhelyezésének érdekében kerültek volna kialakításra.

A Mayerffy-pince és környezete röntgen-rajzon.
Hátul a ma még ismeretlen pinceág

A Mayerffy-hordó 1997-ben

Előlapján jól olvasható az építtető által felvésetett latin szöveg:

QUERCU FERRO MUNITA

DURABILIUS OPUS

NOBILIS CAROLUS

MAYERFY

IN VENIT POSTERORUM

COMODO

OPERAS AGENTE

MART—APRILI

1826

URNAE 300

Magyarul: 1826 március - áprilisában fejezték be a vassal megerősített tölgynél tartósabb művet, melyet nemes Mayerffy Károly az utódok javára talált fel./Űrtartalom 300

A hordónak hamar híre ment. A Bécsben megjelenő első magyar nyelvű lap, a Magyar Kurír az 1826 május 16-i számában tudósított a márványhordóról.

AZ ATTILA ÚT 21.SZ. ÉPÜLET PINCÉJE

(ÚN. MAYERFFY-PINCE)

A ma Attila út 21. számmal jelzett ház helyén abban az időben még kicsiny, földszintes, legfeljebb egy szintes épület állt. Rajz nem maradt fenn róla, de a korabeli fővárosi térképek ezen a környéken már sűrű, zárt sorú beépítést mutatnak, ahol az épületek a telken utcai frontján álltak, és a telkek hátsó, palota felé eső része még üres volt. A pince szája tehát nagy valószínűséggel akkor a szabad térre nyílott.

A ház és a telek akkor Mayerffy Károly birtokában volt, erről egy 1853-as budapesti hivatalos értesítő is szól: „A pozsonyi cs. k. 2-od osztályú járásbíróság részéről Budán Tabán- külvárosi Attila-utczában lakozó Mayerffy Károly folyamodása következtében ezennel közhírré tétetik, miszerint az alább következő, Landerer Lajos ellen a Pozsony… etc. etc.”

Abban, hogy éppen ide került a márványhordó, közrejátszott ebben a Tabán közismert „mulatónegyed” volta. Azonban arról, hogy valóban használatban volt-e a márványhordó, és egyáltalán magát a pincét használták-e abban az időben, amikor Maexerffy a hordót ide telepítette, nem maradt feljegyzés – ám későbbi dokumentumok szerint az épület fogadóként, kocsmaként működött. A márványhordót még Széchenyi is megtekintette, ahogy az a naplójában tett feljegyzéséből is kiderült: „Bey Fr. Zichy gegessen. Nachmittag das Marmor Fass des Mayerffy angesehen” (Széchnyei naplója 1828. szeptember 15.). Azonban a hordó elfeledésre került.

Búza Péter írja Pest-Budáról szóló könyvében:

"A városi hatóság egy irata szerint 1866-ban engedélyezték, hogy az akkor tulajdonos, Bauer József átépítse a pincét. Az akkori rajzon már nem nyúlik a Logodi (Váralja) utca vonalán a ház alatti pincerendszer. Aki papírra vetette, nem tudott tehát arról, hogy a járatok benyúlnak a hegy alá. Pedig akkor is ott húzódtak, háborítatlanul, csak éppen a bejáratukat torlaszolta el az emberi gondosság, vagy gondatlanság.

A régi ház utolsó tulajdonosa - Kabon József - sem használta ezt a pincét. Pedig őt is borral kereskedő emberként tartották számom, szőlője a mai kelenföldi pályaudvar tőszomszédságban állt. Itt, az Attila út 21-es számú házban működött városszerte ismert Burgzsandárhoz cégérezett fogadója. Mégsem használta a pincét, de tudott róla - ha nem is volt túl kellemes számára ez a tudat. A várbeliek panaszai nyomán ugyanis nem örömét, hanem a gondját kellett vállalnia: a hegy alá nyúló járatok fölött itt is, ott is beszakadt a föld. Szigorú utasításra hordatta tele törmelékkel a pincét, a régi ház törmelékével, amit amúgyis lebontott, hogy helyén felépítse a ma is álló emeletes bérházat, amelyben maga is lakott. (...) Ki hinné, hogy éppen e leleményes úriember lelkén szárad, hogy a város elfeledte a több tonnás boros edényt? Márpedig ez történt. Ott szunnyadt aztán hosszú évtizedeken át a Várhegy alatt, mígnem a véletlen a kezünkre játszott, s újra megleltük a múlt századi budai látványosságok egyik legismertebbikét, melyet annak idején - naplójában nyoma van - Széchenyi is felkeresett. (...)

A hosszú évtizedekre elfeledett pincét és hordót csak a II. világháború után, az 1960-as években fedezték fel újra. Gombos Zoltán, neves kertészmérnökünk, számos budai park, közkert rekonstrukciójának irányítója jegyezte fel a budai kertekről, parkokról szóló könyvében:

„Az 1960-as években egy földmunkagép mozdította ki a szellőző akna fedlapját. A hordó nagy szerencséjére előkerült két barlangász is, akik leereszkedtek a kürtőn és hamarosan megérkeztek a szenzációs hírrel a tíz-tizenkét méteres mélységből: pincejáratra és a egy hatalmas vörösmárvány hordóra bukkantak. Rövidesen hozzákezdtek a kőedény homloklapjának kiásásához”

Gombos azt is elmeséli, hogy a helyi hagyományokhoz igazodva, szinte azonnal pinceborozó nyitásának ötlete merült fel. A számos vendéglátó vállalat közül az ilyen pincék felújításában már gyakorlott Szőlészeti Kutató Intézet kapott lehetőséget a pinceborozó megvalósítására. Ők üzemeltették a még ma is meglévő kőbányai pincék jó pár darabját. 1965-66 fordulóján megtisztították a járatokat a törmeléktől, és elkészültek egy százötven személyes pinceborozó tervei. A bejáratot az Attila út 21. udvarán keresztül tervezték kialakítani. Az építési engedély 1968-ban született meg. (eng.sz.: 26844/2/68.).

A környék 1810-ben

Az Attila út 21. és a Mayerffy-pince helyszínrajza
(1997)

A PINCE ÁLLAPOTA AZ 1990-ES ÉVEK MÁSODIK FELÉBEN

A Mayerffy pince a Budai Várhegy nyugati lejtőjének déli harmada alatt húzódik. Nyugati oldalról az Attila út 21. (hrsz.:6342) számú ház határolja. Az 1990-es évek közepén, végén a pinceágakat az épület belső udvarán át, egy faajtón, majd egy szépen díszített vaslemez kapuzaton keresztül lehet megközelíteni.

A pinceágak mintegy 30 méteres hosszban nyúlnak be a Vár oldalának rézsűje alá. Az épület hátsó homlokzata után körülbelül 6,5 méteres talpmélységgel keresztezik a Váralja út úttestét, és az azt keletről határoló támfalat. Az ágak párhuzamosan haladnak, közöttük két keskenyebb összekötő folyosó található. Mindkét ág keleti végén szellőző kürtő indul a felszínre, ezek közül az északi ág felett levőt egy, a parkba telepített szellőzőműtárgy fedi. A pincefolyosók oldalfala vegyes burkolatú. Helyszíni vizsgálataink több építési kort határoztak meg, ám a legelfogadhatóbb a XVIII-XIX. századi kiépítés. Megállapítható, hogy az oldalfalkőburkolás több helyen utólagos kiegészítést kapott, valószínűleg a XX. század elején.

Az 1960-as évekbeli átalakítás során történt az az igen súlyos beavatkozás, mely a pincék eredeti állapotát teljesen megváltoztatta: a boltíves szerkezetet 8-10 mm vastag vaslemez burkolattal takarták el. Ennek oka valószínűleg a pergő kőzet illetve a pincébe bejutó víz kizárása volt. Ám ezzel nem csak a pince eredeti képét és hangulatát tették tönkre, de az esetleges károsodások megfigyelésének, észlelésének lehetőségét is. Talán azt gondolták, hogy egy ilyen vastag lemeze alkalmas lesz egy esetleges omlás kivédésére. Az indokokat nem ismerjük. ismerjük. Mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy a munkák miért szakadtak félbe – a fel nem használt vaslemezek, szellőzőcsatorna elemek is ott maradtak, csak a rozsda károsította őket.

Szintén az építéskor került lebetonozásra a padlózat, amiben különféle mélységű és alakú csatornákat építettek ki. Megállapítható, hogy a valamikori padlószint a mainál mélyebben volt. Ezt bizonyítja, hogy a vaslemez megbontása után a lemezelés és a mögötte levő eredeti boltív alsó síkja a mainál mélyebben van, valamint az, hogy az elhelyezett márványhordó kifolyónyílása a mai padlószinten található. Mivel ez az egyetlen leeresztő nyílás a hordón, valószínűsíthető a pincepadlózat mélyebb síkja.

A Mayerffy-hordó az 1990-es évek közepén, végén még megőrizte jó állapotát, külső részén semmilyen sérülést nem tapasztaltunk. Előlapján jól olvasható az építtető által felvésetett latin szöveg.

Az Attila út 21.sz. épület lakói több ízben fordultak az illetékesekhez, hogy a pince állandó ázásának megszüntetését kérjék. A hegyoldalban található locsolóhálózat csőtörése miatt bejutó víz súlyos problémákat okozott, a földszinti lakás kiürítése is szükségessé vált.

A TITOKZATOS ISMERETLEN PINCEÁG

Az 1971-ben a FŐMTERV által a Budai Várhegy nyugati várlejtőjére készített talajmechanikai és hidrológiai tanulmányterv is jelzi már azt a két pinceágat, melyet a mai napig nem ismerÜNK. A rajzok szerint az egyik pinceág az Attila út 25. szám ( ma foghíjtelek) alól húzódik be a hegy alá, irányba, míg a másik a 19-es számnál fekszik. Azóta ismert minden munka felhasználja ezt az információt. Sajnos nem sikerült megtudnunk, hogy a FŐMTERV mire alapozta ennek a két pinceágnak az elhelyezkedését.

Az viszont bizonyos, hogy több pince is volt az Attila út ezen házaihoz kapcsolódóan. Erre utal az az 1810-ben az erődítési telkek (Glacis) kiosztásakor készült helyszínrajz, amely a Garten weg (Kertész, majd Logodi, ma Váralja utca) és a mai Ferdinánd kapuhoz vezető út közötti területen – igaz, elszórva – pinceszellőzőket jelöl.

Az Attila út 21. számtól délre eső pinceág irodalmi előzményét sem sikerült felkutatni. A FŐMTERV említett tanulmánytervének XLIV szelvénye itt egy több szintes építményt jelöl. Jelen sorok szerzőjének volt szerencséje az 1990-es években járni ott. Az objektum valóban több szintes volt – feltételezhető tehát, ahogy ennek kialakításkor tűnt el ez a bizonyos déli pinceág, ami a térképen szerepel.

Tehát a 25 számnál lévővel érdemes foglalkozni. Az előzetes adatok kutatásánál figyelembe kellett vennem, hogy 1961-ben az Attila út számozása megváltozott. Ekkor a két részből álló utcát (Attila út és Attila körút) egyesítették, a számozását folyamatossá tették. A fentiek szerint kutatva így már több, az Attila út 25. sz. alatt, illetve onnan induló pinceág meglétére utaló nyom található.

1907-ben készült az az átfogó vízföldtani vizsgálat, melynek célja a budavári alagút vizesedésének volt okait hivatott feltárni. Az akkori vizsgálatot végzők helyesen állapították meg, hogy a hegy lábainál megjelenő víz elsődlegesen a Várplatóról származik. A vári barlangokból vett víz kontroljaként vízmintát vettek az akkor Attila körút 16. számmal jelzett ún. Mauks-féle ház pincéjéből, és geológiai megfigyeléseket végeztek a márgapad dőlésére vonatkozóan. A tanulmányban pontosan megjelölik a ház nevét, címét (és ami legalább ennyire fontos, a helyrajzi számát, azaz a 770-es számot), sőt, a tanulmány I. mellékleteként közölt térképen meg is találjuk a pince jelölését.

A korabeli dokumentumok és térképek és a budapesti cím és házjegyzék 1907-1908-es kiadása alapján pontosan beazonosítható a 770 helyrajzi számú Mauks-féle ház. A főváros 1878-ban készült, itt bemutatott kataszteri térképén jól kivehető, hogy ez a ház és a hozzá tartozó pinceág hol fekszik (forrás: Arcanum-Mapire).

A II. világháborút követően az Attila út igen sok épülete olyan károkat szenvedett, hogy szükségessé vált lebontásuk. Ekkor jött létre a ma 23. és 25 . számú házak közötti foghíjtelek, ami azonos az egykori Attila körút 16. számú házzal

Az újjáépítések az 50-es évek végén kezdődtek meg. 1958-ban az - akkori - Attila körút 18-22. számú telkek beépítését megelőzően a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat talajmechanikai szakvéleményt készített, melynek során olyan geoelektromos vizsgálatokat is elvégeztek, amelyek kifejezetten az esetleg meglévő üregek kimutatását célozták. A jelenleg Attila út 27. sz. ház alatt - a helyszíni kutatások 7. sz. mérési pontján - találtak üreg, pince meglétére utaló anomáliát. Sajnos az üreg esetleges későbbi feltárására, megvizsgálására utalást nem sikerült felderítenünk.

A FŐMTERV 1971-es tanulmánytervének műemléki fejezete szintén megemlíti az itt található pincéket. A tanulmányhoz tartozó helyszínrajz szerint a 23. és 25 szám közötti foghíjtelek déli harmadából nyúlik a várhegy irányába a pince, és egy összekötő ágat is jelöl a rajz. Ám arra nézve, hogy a FŐMTERV mire alapozta a rajzi ábrázolást, nem sikerült adatot fellelni. A már korábban említett Szontagh Tamás féle tanulmány a Mauks-pincét nagyjából a telek tengelyvonalától északra jelzi.

Megjegyzem, a FŐMTERV helyszínrajzát fenntartással kell kezelnünk, ugyanis magának a Mayerffy-pincének a két ágát is úgy ábrázolja, mintha azok benyúlnának az épület alá – ami nem így van, mindkét ág a ház Váralja utcai határolófalának vonalából indul.

A járat megkutatására 1993-ban fúrás készült a vároldal rézsűjéből, amiben feljegyzések szerint a márga kőzet után téglát, majd feltöltést találtak. 1995-ben a jelzett ismeretlen ág, és az azt a Mayerffy-pincével összekötő ágat próbáltuk felkutatni. Az alábbi munkákat végeztük el:

- a Mayerffy pincét burkoló vaslemez borítás kivágása lángvágóval

- a vaslemez borítás mögötti vegyes kőfalazat kibontása, megkutatása

a bal oldali pinceág északi oldalfalán

- kőfalazat megkutatása a bal oldali pinceág végfalán

- a kibontott szerkezetek ácsolattal történő megtámasztása

A vizsgálat során az ismeretlen járat felé vezetett átjárót nem találtuk meg. A rendelkezésre álló források nem tették lehetővé a járat külszínről való felkutatását, ám ezt a későbbiekben célszerű lenne a Váralja utca közterületéről elvégezni.

Érdemes megjegyezni, hogy a rejtőző pinceág meglétét a FŐMTERV annyira bizonyosnak vette, hogy a fejlesztési javaslatba bekerült annak megnyitása, és… föld alatti gépjármű garázsként történő hasznosítása. Javára írandó azonban a tanulmánytervnek, hogy az egykori Mayerffy-pincét továbbra is vendéglátóhelynek javasolják kialakítani.